2016. december 24., szombat

Epilógus * Distance

Hiii,
Okay, well, epilógus. Wow, igazából nagyon tetszik ahogy megírtam így remélem, hogy nektek is fele annyira tetszik majd. :D Ezennel nem tervezek utószót írni mert legyünk őszinték, senkit nem érdekel nagyon szóval feleslegesnek vélem. :D Majd mikor végleg befejezem az írást bloggeren írok egy utószó féleséget. ;) Ezennel is szeretném megköszönni a sok-sok kedves szót és támogatást mellyel ezt a történetet, karaktereket no meg engem árasztottatok el! Egy rész alatt sem maradt el a válaszom, szóval ha gondoljátok és esetleg nem néztetek vissza, biztos, hogy megfogjátok találni a kérdéseitekre a választ. ^^ 46 feliratkozóval és 86, 000+ oldalmegtekintéssel bezárni egy blogot igazán jó érzés, hiszen fogalmam nem volt, hogy sikerül majd ennyire belibbennie a sztorinak but nagyon-nagyon örülök, hogy így történt és mindörökké hálás leszek, amiért láttatok valamit a történetben, ami megfogott és itt tartott. :D Omg, nem tudom mi mást mondhatnék, mielőtt elkezdem reklámozni a másik történetem lmao. Actually, szerintem ez minden. :D So. Többségnek már nem lesz újdonság, but Quinnen (I Found A Girl) már fent az első rész, így ha még nem csekkoltátok hogy mi a fene folyik ott, akkor itt az ideje. ;) However, szeretnék még egyszer utoljára, nos ami Hestellt illeti, jó olvasást kívánni és ne felejtsetek el magatok után egy apró kis kommentet hagyni! ♥xx
P.S.: Mielőtt elfelejtem, a történetet elkezdtem angolul is fordítani, szóval ha szeretnétek, itt nyomon követhetitek. Egy picit másabb lesz, mint a magyar változat, de ezt elmagyaráztam a csoportban, so ott olvashattok róla meg minden. :3 

ESTELLE LENNOX

Egy összetört kislányból sikerült egy magabiztos nővé válnom az évek alatt és ez a változás segített abban, hogy olyan dolgokat érjek el az életben, amiket talán sosem sikerült volna nélküle. Az unokabátyámmal az oldalamon, egy tucatnyi helyen jártam, életre szóló barátságokat kötöttem illetve biztosítottam magamnak egy olyan munkahelyet, ahova szívesen megyek dolgozni. Ennél többet nem is kérhettem volna. Legalábbis ez volt a gondolkodásmódon mielőtt találkoztam volna a vőlegényemmel. Szórakoztató egy történet, ha engem kérdeztek. Legelőször azt hittem, hogy ő volt a pizza futár aztán nem sokkal később már egy angyalhoz hasonlítottam őt. Nem is igazán tudtam, hogy miként sikerült magam mellett tartanom őt a hullámvasút szerű életemmel, na meg hogy miként sikerült belém szeretnie, de nem panaszkodom. Gőzöm sincs, hogy mi lenne velem nélküle. Szóval, amíg ezen a témán vagyunk, sebtében ugyan, de muszáj megemlítenem, hogy a nagy „átalakulásom” alatt, sikerült megismerkednem vele is, Harry Stylesel, és mindennél hálásabb vagyok ezért. Elképzelhető, hogy nélküle nem lennék az az ember aki most vagyok, pedig megígértettem magammal, hogy sosem fogok más emberektől függeni. Noha az is igaz, ha van valaki, akiért mindent megtennél, a történet teljesen megváltozik és egy másik szempontból látja az ember a dolgokat.

Talán éppen ezért nem gondoltam azt, hogy huszonnégy évesen majd abban a házban leszek, melyet a vőlegényemmel osztok meg. Vicces, nem igaz? Estelle Lennox, aki mindig tartja magát a szavához, most éppen ellene ment. Nem akartam összeköltözni egy pasival sem azelőtt, hogy összeházasodnánk, erre itt van Harry Styles és teljesen romba dönti minden elképzelésem. Azonban nem bántam meg, egyszer sem, hiszen tudtam, hogy hozzámegyek majd feleségül és amúgy is túl sokáig kellett tűrnünk a távolságot mely mindig kettészakított minket fizikálisan. Továbbá, ha ez nem lenne elég, én azt sem igazán képzeltem el, hogy ez a házunk Manchesterben lesz majd. Az összes város közül, mely Angliában van, mi pont Manchesterbe kötöttünk ki. Persze okkal történt, leginkább azért, mert London túlságosan forgalmas lett volna illetve miután a vőlegényem befejezte a turnézást a vörös hajú énekessel, rengeteg időt töltöttünk itt. Több hétvégénket is itt töltöttük, így amikor a házválasztásra került sor, Manchester állt a lista legtetején. Harry munkája miatt persze neki többször is fel kellett utaznia Londonba, esetleg Amerikába, ha arról volt szó, de ezzel nem volt gond. Londonban megvettük a házat, melyet Ed ajánlott azon a napon, mikor egyik percről a másikra kellett átutaznunk a világon és végül oly annyira megtetszett mindkettőnknek, hogy nem volt szívünk csak úgy ott hagyni. Amerikában pedig természetesen ott élt Des és Miranda, így Harrynek megint csak volt hol maradnia.

Szóval, azt hiszem, hogy a szerelmi életem eléggé jól fenn maradt még annak ellenére is, hogy voltak olyan pillanatok, mikor jó magam is megkérdőjeleztem, hogy vajon túléli-e a kapcsolatunk ezt a hatalmas távolságot? A leghosszabb ideig nem volt rá válaszom. Mármint, hogy is lehetett volna? Évente egyszer volt esélyünk utazni, hogy láthassuk a másikat így nem volt nagyon sok reményem, de nem adtam fel, és Harry sem. Azonban mára már van egy halálbiztos válaszom. Legalábbis, amint az ajtófélfának dőltem a vállammal és a fejemmel, míg a karjaimat összefontam magam előtt és a nappaliban lévő kanapén ülő vőlegényemet néztem, amint a mellkasán ott feküdt a lassan egy éves kisfiúnkkal, szerettem volna elhinni, hogy megcsináltuk. Szerettem volna elhinni, hogy a kapcsolatunk valóban túlélte azt a 8,520 kilométert mely széttaszított minket, míg Harry Amerikában tengette a napjait én pedig Angliában. Szerettem volna elhinni, hogy megérjük majd az esküvőt és hogy az eljegyzési gyűrű, melyért az első pillanattól kezdve oda és vissza voltam, nem fog egy csettintés alatt eltűnni becsületes helyéről.

Lazán megráztam a fejem miután éreztem, hogy a testemet kirázta a hideg tekintve, hogy az ablak ki volt nyitva a konyhában és onnan befújt a hűvös levegő. Becsuktam az ajtót, mielőtt beljebb léptem volna a nappaliba és megkaparintottam volna Harry figyelmét mindössze két másodpercre. Sóhajtva csüccsentem le mellé, amint arra gondoltam, hogy mennyire eltávolított minket a kisfiú. Mindennél jobban szerettem őt és borzalmasan hálás voltam, amiért ép volt és egészséges, de ugyanakkor rengeteg időt és figyelmet kívánt tőlem és Harrytől is. Mi próbáltuk nem közénk engedni és nem teherként tekinteni rá, azonban be kellett látnom, hogy nem próbálkoztunk eléggé.
- Jól vagy, baby? – szívem repesni kezdett amint az arcomra egy széles mosoly húzódott, a fejemet a vőlegényem vállára hajtottam amint ő megkérdezte, hogy éreztem magam. Jellegzetes illata, mely igazándiból nem változott sokat a régitől, megtöltötte érzékszerveim amint egy mélyet lélegeztem. Arcomat közelebb fúrtam a nyakához amint a jobb kezemet a kisbabám hátára tettem óvatosan és simogatni kezdtem aztán percekkel később válaszoltam csak.
- Voltam már jobban is – jegyeztem meg csendesen – De nem panaszkodom, örülök, hogy ilyen nyugodtan alszik – folytattam tovább, ugyanolyan hangerővel, hogy még véletlen se keltsem fel a szőke hajú, zöldes-barnás szemű kis szörnyetegemet. Nem lepett meg, hogy szőke haja volt, hiszen az apjával is ez volt a helyzet mikor kicsi volt és őszintén, a szemei elkápráztattak. A legeslegszebb kombinációja volt a zöldnek és a barnának, aminek nagyon örültem, noha azt sem bántam volna, ha mély-tengerkék maradt volna, mint mikor megszületett.
- Megfogod egy picit? – tett fel egy újabb kérdést mire azonnal cselekedni kezdtem. A mai napon még nem is volt a kezemben a kicsi, pedig már lassan tizenkettő volt így szívesen emeltem a karjaimba Harry tökéletes mását. Vagyis, az én szemeimben egy kicsi Harry volt, azonban ő úgy gondolta, hogy rám jobban hasonlított. Emlékszem, egyszer ezen is annyit rágódtunk, hogy a végén komolyan összevesztünk rajta, de persze ez is csak azért volt, mert mindketten stresszesek voltunk. Amint a pici a kezemben volt, szinte rám tekeredett és ezen elmosolyodtam – Ülj az ölembe – mondta Harry miután felállt és sétált egy kicsit majd visszahelyezkedett a kanapéra egy sokkal kényelmesebbnek tűnő pozícióba.
Oldalasan foglaltam helyet az ölében mire ő körém fonta az egyik karját, a másikat pedig a másik oldalról fonta körém így az az ölemben volt, a kicsi lábánál. Kényelmesen neki dőltem mire ő a vállamra támasztotta az állát és közelebb férkőzött hozzám.
- Fáradt vagy? – kérdeztem percekkel később mikor éreztem, hogy elbicsaklott a feje és nem tartott olyan biztosan a kezei között, mint eleinte. Választ sajnos nem kaptam így muszáj volt egy kicsit elmozdulnom tőle, hogy ráláthassak, míg kisfiúnkat biztonságosan a kanapéra fektettem. Egy halk „aw” csúszott ki a számon mikor megláttam Harryt, az ajkai csücsörítve voltak, míg a szemei lehunyva és valószínűleg félig már mély álomban volt – Haz, baby, kelj fel – mondtam amint a jobb tenyerem az arcára helyeztem és a hüvelykujjammal simogatni kezdtem puha bőrét. Nem akartam, hogy ilyen pózban aludjon, mert egyáltalán nem lett volna kényelmes – Babu, menjünk az ágyba – motyogtam miután egy puszit nyomtam az arcára és közelebb hajoltam a füléhez.
- Mi… minden rendben? Aiden, hol van Aiden? – hangja riadtságot és zavartságot tükrözött amint hirtelen felébredt és ezen halkan elkuncogtam magam. A kezem lecsúszott a nyakára mialatt ő felriadt így könnyedén a tarkójára tudtam vezetni, hogy megsimogassam azt annak érdekében, hogy megnyugodjon egy kicsit.
- Minden rendben, ne aggódj – mosolyogtam rá amint előrébb hajoltam és megpusziltam a homlokát melyről a ráncok azon nyomban elillantak – Csak elszundítottál és nem akarom, hogy kényelmetlenül aludj. Menjünk az ágyba, hm?
- Alszol velem? Hozzád akarok bújni – dörmögte amint szorosabban ölelt magához.
- Igen – válaszoltam rögvest és egy újabb puszit hintettem a hajára mely újonnan olyan rövid volt, mint mikor Eddel turnézott. Visszatérve az alvásra, tudtam, hogy én nem fogok sokat aludni, hiszen valakinek a kicsire is kellett vigyáznia, főleg hogy az elmúlt pár napban igazán fájlalta a hasát. Azonban mivel Harry volt fent egész éjszaka, rajtam volt a sor, hogy készenlétben legyek, hiába nem sikerült bepótolnom az elmaradt pihenésem. A vőlegényemnek jobban kellett, tekintve hogy a lépcsőn felfele menet nem csak a kicsit kellett megtartanom, hanem őt is.  


Amint felértünk a szobánkba, Aident befektettem a kiságyba, melyet áthoztunk az övéből, hogy mindenképpen felügyelet alatt legyen. Miután betakartam őt és visszafordultam a hatalmas ágyhoz, melyre valószínűleg nem is lett volna szükségünk, azonban Harry rábeszélt ennek megvevésére, láttam amint ő már a takaró alatt feküdt. Mosolyogva, megindultam az ő oldalára, hiszen valahogy mindig a másiknak szánt oldalán aludtunk, felhajtottam a takarót aztán mellékúsztam és magamra tettem a paplant. Kuncogva figyeltem amint a vőlegényem a mellkasomhoz kuporodott, a lábait az enyémek közé fúrta és a jobb kezét a fenekemen pihentette lazán. Amint ki és belélegzett, meleg lehelete a mellkasomat nyaldosta tekintve hogy a felső, amit viseltem, nagy nyakkal rendelkezett.
- Szeretlek – vallotta be oly annyira csendesen, hogyha nem figyeltem volna rá, valószínűleg nem hallottam volna, meg amit mondott.
- Én is szeretlek – mondtam ugyanolyan halkan, szemeimet lehunyva, míg a kezemet a hajába szántottam és finoman masszírozni kezdtem a fejét.
- Tudod mielőtt Aiden megszületett és azt mondtad, hogy nem akarsz több gyereket, mert a fájdalom kibírhatatlan volt. Akkor komolyan beszéltél?
- Hát, míg vajúdtam vele, addig valóban nagyon fájt, de amint megszületett már nem is emlékeztem rá – magyaráztam lassan, hogy megértse. Tudtam, hogy mikor fáradt, nem igazán figyel, hiszen félig alszik, és félig ébren van – De azt, hogy nem szeretnék több babát, nem gondoltam komolyan. Majd még jó lenne talán egy.
- Szóval benne lennél abba, hogy adsz nekem még egy kisbabát? – húzódott el a mellkasomtól amint a száját elhagyta a kérdés. Szemeivel hunyorítva nézett fel rám, telt ajkai egy picit el voltak nyílva és borostás arca láttán csak az járt a fejemben, hogy mennyire hihetetlenül helyes is volt.
- Ha szeretnél még, akkor igen – mosolyogtam rá, amit szinte azonnal viszonzott is. Száját az enyém ellen nyomta egy apró csókban amint feljebb tolta magát fekvőhelyzetből én pedig fél kézzel átöleltem a nyakát.
- Mindig is tudtam, hogy csodálatos vagy és semmit nem változtál – motyogta az ajkaimra miután elhúzódott annyira, hogy beszélni tudjon – Nos, talán csak még csodálatosabb lettél.
- Remélem, tudod, hogy nem most állunk neki a második baba projektnek – nevettem el magam amint zöld szemeibe néztem melyeket hosszú szempillái kereteztek.
- Oh – jegyezte meg halkan én pedig elkuncogtam magam. Tehetetlen arckifejezése igazán szórakoztató volt.
- Baby, Aiden még nincs is egy éves…
- Még két hét és egy éves lesz – szólt közbe, mire megforgattam a szemeim persze nem voltam bosszantott. Ami azt illeti, roppant édes volt és nagyon is illett hozzá az apa szerep.
- Oké, mindegy, akkor sem szeretnék még egy kisbabát. Talán majd mikor Aiden betölti a hármat?
- Pft, tök mindegy – forgatta meg a szemeit ezúttal ő amint oly’ biztos volt abban, hogy előbb beadom a derekam – Ha rajtam múlna, már jövő héten csinálhatnád a terhességi tesztet.
- Még jó, hogy nem rajtad múlik akkor, nem igaz? – incselkedtem vele amint megpusziltam az orrát – Na, aludjunk, amíg lehet. Elmondhatatlanul szeretem azt a kis szörnyeteget, de borzalmasan kifáraszt szóval…
- Én is ki tudlak fárasztani – illetett meg egy pimasz megjegyzéssel.
- Az előbb még nagyon fáradt voltál, nem? – nevettem el magam amint lenyomtam a matracra, a lábamat átdobtam a derekán és a fejemet a mellkasára hajtottam. A bal kezemet a nyakára helyeztem aztán végül meggondoltam magam és rámásztam a hasára így az enyém az övének nyomódott. Arcommal közelebb bújtam a nyakához aztán nyomtam egy puszit a bőrére.
- Felőlem így is aludhatunk – jegyezte meg amint a tenyereivel megint rámarkolt a fenekemre aztán ott is tartotta őket. Vigyorogva konstatáltam, hogy már pedig nem fogja elvenni onnan őket így csak hagytam, hogy nyerjen. Amíg kettesben voltunk, nem bántam.


Percekkel később már csendesség uralta a szobát hiszen mindkét srácom mély álomban volt. Az egyik alattam a másik pedig az ágyában. Talán sokszor hangoztattam, hogy fáradt vagyok, és hogy szükségem van az alvásra, de az olyan pillanatokban, mikor volt esélyem végig gondolni, hogy mennyi mindent sikerült elérnem az életben, tudtam, hogy a kevés alvás még is csak megérte. A sok veszekedés is, melyen keresztül kellett mennem a szüleimmel és az unokabátyámmal, akivel végül kibékültem azután a nap után, hogy összevesztünk telefonon keresztül. Perrievel is minden rendben volt köztünk. Harrynek akkor is igaza volt, hiszen azt mondta, gyerekes viselkedés lett volna, ha nem beszéltem volna velük hosszabb ideig és mivel nem akartam csalódást okozni, összeszedtem magam és eldobtam minden becsületemet, míg bocsánatot kértem tőlük. Legjobb barátnőm vörös szemekkel, krokodilkönnyekkel az arcán esedezett azért, hogy én bocsássak meg neki, mert nem osztotta meg velem a történteket, ami miatt nagyon rosszul éreztem magam. Aznap este már Londonban voltunk, hiszen a turné amúgy is ott folytatódott.

Szóval, azóta minden jól megy. Ami egy picit megrémiszt, mert mi van, ha valami szörnyűséges dolog következik ezután? Minden olyan szépen és nyugodtan történt. Ezt hívják a vihar előtti csendnek. Azonban nagyon bízom abban, hogy a házunk alapzata elég erős ahhoz, hogy kibírja, ezt a bizonyos vihart mely talán úton van, talán nem. 


THE END 

2 megjegyzés:

  1. omg girl:( Olyan, mintha csak tegnap kezdődött volna Hestelle. Ugh emlékszem, hogy mennyire hiányoltam akkor Heytont, meg egyáltalán nem voltam még kibékülve Estellével… És már vége is, woah.
    Nem tudtam mit várjak az epilógustól, mivel elég nyögvenyelősen jött össze but megleptél. Remélem, tényleg tetszik, ahogyan befejezted, mert nem szeretném, hogy ne legyél vele elégedett. Én imádom, ahogy biztosan mindenki más is, kár lenne érte, hogy pont nem annak tetszik, akinek a legjobban kellene. És mindezt most csak azért írtam, mert nem egyszer mondtad, hogy nem akarod, ha úgy végződne, mint minden más történeted.
    Aw, mi is kellett volna ennél több?
    Cute Hestelle momentek? – Megvan
    Mini Harry? – Megszületett
    Ugh olyan édesek voltak:3 Um mini Harry nevét egy kicsit még ízlelgetnem kell, but a lényeg, hogy neked tetsszen lolz:3 Kicsit meglepett, hogy a második gyerekről kezdi Harry Stellát faggatni, mert, hogy ugye előtte meg az volt, hogy mennyire fáradtak voltak, meg hogy egy kicsit eltávolodtak Aiden miatt egymástól. But omfg, örülök, hogy Estelle benne van.:3
    És a vége. Aaaaahh. Imádom, hogy ilyen rejtélyesen fejezted be.:3
    Néha még ma is elgondolkozom, mikor Nalmer miatt kételkedem, hogy te mégis miként tudtad nyolcvanöt részen keresztül elhúzni a történetet, egyetlen témára alapozva. Okay nem egyetlenre, bc volt azért számos tényező még mellette, ami nehezítette Hestelle útját, but akkor is!!:D Jól tudod, hogy ha bármikor olvashatnékom támad, mindig a blogjaidat rámolom elő, szall hozzáadhatok még egyet a listához, hiszen Hestellének ezennel vége.:(
    Nagyon várom már Quinnt&Haspynt, aaand kitudja, még milyen ötletek pattannak elő a fejedből, amiket aztán meg is valósítasz.:3 Oh und ne aggódj, kiborulós kommentjeimet már tartogatom a további történeteidre.:3

    Cuppantós:3♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, omg, elég gyorsan a végére értünk. True, nagyon nem ment a megírása, de aztán valami bekattant és kevesebb, mint két óra alatt meg volt so. :3 Probably az egyik kedvenc epilógusom. Rövid, lényegre törő. Omg, imádom a kis srác nevét, Aiden Styles so cute. :3 Idk man, csak jöttek az ötletek aztán elnyúlt 85 részen át. :D Pedig 50nél meg akartam állni. :D Yup, a történetek úton vannak és talán több is lesz, mint Quinn és Aspyn. Majd kiderül. ^^

      ♥xx

      Törlés